Kezdőlap

Iskolánkról

Munkaközösségek

Eredményeink

Fontosabb  időpontok

Hagyományok, szakkörök

Testvérkapcsolatok

Letöltések, órarendek

Kapcsolat

Az oldalt eddig

vendég látta.

Kató néni 

Emlékezés egy nagyszer� tanáregyéniségre:  Beniczky Ádámné tanárn�re
1. Bagi Aranka 2. Dr Csikós István 3. Vass István Zoltán 4. Csíkos Sándor 5. Cséti Imre 6. Dr. Bernáth Józsefné (pdf) >> 7. Misurák Dénesné Fényi Irén (pdf) >>

Ad 1.

Most sajnálom csak igazán, amiért 1963-ban nem készítettem valamiféle másolatot arról a levelemr�l, amelyet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-orosz szakára történ� felvételem után a gimnáziumi magyartanárn�mnek, Beniczky Ádámnénak, szeretett Kató nénimnek írtam. Abban ugyanis bizonyára annyira a szívéhez szólóan fejezhettemki a köszönetemet, hogy az elolvasása után arra kért, látogassam meg Karcagon. (A Takács Péter utca 2. szám alatti családi házában addig – diákként – még nem jártam.)

„Kedves kis Arankám! (…) Beszélünk olyasmir�l is, amire az iskolában nem kerülhetett sor (…) a szakma induló és félig-meddig búcsúzó mestereiként még közelebb kerülünk egymáshoz. (…) Szeretettel ölellek”- írta Kató néni az 1963. július 22-én kelt válaszlevelében. Ennek a kedves invitálásnak természetesen nem tudtam ellenállni, s hamarosan meglátogattam. Az egynaposra tervezett „kiruccanásom” azonban – mivel Kató néni semmiképpen sem akart „elengedni”, hiszen annyi mondanivalónk volt egymásnak – végül is háromnaposra sikeredett. Ekkor ugyanis már mindenféle kötöttség nélkül beszélgethettünk: – nyári szünet lévén – nem kellett „hazarohannom” Kunhegyesre, túl voltam az érettségire és a felvételire készülés id�szakán, már nem határozta meg az id�beosztásomat a tanítási órákon kívüli számos elfoglaltságom, a kollégium feszes napirendje, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy diákként nem tudtam csak úgy „beugrani” Kató nénihez egy-egy tanácsot kér� beszélgetésre. No és persze ekkor már – a Szívélyes vendéglátás hatására – az addigi, tanártiszteletb�l fakadó diákgátlásosságom is oldódni kezdett. Pedig ha a levelem másolatban nekem is meglenne, sokkal könnyebb lenne bemutatnom, miben is nyilvánult meg Kató néni nagyszer�sége. De ahogy mondani szokták: minden rosszban van valami jó is. Bár a tizennyolc éves Bagi Aranka hálával teli szavait nem adhatom közre, most – hatvannégy évesen – a felidéz�d� diákemlékek, a Kató néni által Amerikából (Clevelandb�l) küldött levelek segítségével talán még h�bb képet festhetek nemcsak a tanári, hanem az emberi nagyszer�ségér�l is. (Szeretetteljes egymásra figyelésünk az egyetemi tanulmányaim befejezése után bontakozott ki, valamivel több, mint húsz évig leveleztünk egymással.)

A Karcagi Gábor Áron Általános Gimnázium reáltagozatának 1959-t�l 1963-ig voltam a tanulója (osztálytablóm >>), s ugyanezen négy év alatt a leánykollégium lakója is. Az évfolyamunk B osztályába jártam, az osztályf�nökünk Veres János tanár úr volt. Beniczky Ádámnéval másodikos koromban „találkoztam”. � lett az új magyartanárunk, mi pedig a Magyarországon legutoljára érettségiztetett osztálya. Akkoriban könyvtárosként tevékenykedett a gimnáziumban, s csak minket tanított: életének nehézségei ellenére is lankadatlan kitartással és rendkívüli intelligenciával. Ez a váratlan „tanárcsere” az én életemben – bár akkor ezt még nem is sejtettem – sorsdönt� volt. Kató néni széles kör� m�veltségének, határtalan olvasás - és irodalomszeretetének, érdekes – értékes irodalomtörténeti események elmondásával az írókat, költ�ket emberközelbe hozni tudó képességének, kiváló el�adói készségének, elhivatottságának és kedves biztatásának ugyanis nagy szerepe volt abban, hogy én, aki a kunhegyesi általános iskolában még a kémiáért lelkesedtem, tanár lettem, mégpedig els�sorban magyartanár. Ugyanakkor a tanári pályafutásom idején diákszínjátszó rendez�i és „küls�sként” újságírói tevékenységet is folytattam, továbbá humoreszkeket, monológokat, vidám színpadi jeleneteket – s�t egy vígjátékot is – és novellákat írtam. Természetesen ezekr�l a tevékenységeimr�l is tájékoztattam Kató nénit, aki nemcsak az örömét fejezte ki, hanem hasznos tanácsokkal is ellátott. Ezért fáj végtelenül, hogy az életem egyik legfelemel�bb pillanatáról – 2002-ben ugyanis megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja címet – az 1992-ben bekövetkezett halála miatt már nem is értesíthettem. Kató néni rendkívül bölcs nevel�m volt. Bár szeretett, vagy talán éppen azért, csak akkor dicsért meg – olyankor viszont nem fukarkodott az elismer� szavakkal –, amikor az addigi önmagamat is felülmúló teljesítményt nyújtottam. Három ilyen esetet �rzött meg az emlékezetem: az egyik egy irodalomfeleletemmel, a másik egy iskolai nagydolgozatommal, a harmadik pedig egy olyan irodalmi m�sorbeli szereplésemmel kapcsolatos, amelynek a Kató néni által írt összeköt�szövegét én mondhattam el. (Más m�soraiban is mondtam összeköt�szöveget.) Ezt az irodalmi összeállítást kés�bb a kazincbarcikai diákjaimmal is „el�adattam”. Persze nemcsak én „ékeskedtem” Kató néni „tollaival”, hanem mások is: „Egy (…) volt karcagi tanárn� írta, hogy az én összeköt�szövegeim még mindig futnak itt meg ott”- említette az 1970. december 7-én kelt levelében. Kató néni azonban nemcsak a karcagiakat, hanem a Clevelandben él� magyarokat is megajándékozta számos irodalmi, m�vészeti esttel, amelyek közül most csak egyet emelek ki. ”Nekem most lesz egy centenáris Ady-el�adásom, négy szavalóval, Reinitzdalokkal és részemr�l 40-50 perces szöveggel”- 1977. április 25. Ugyanakkor tudomásom van arról is, hogy Amerikában nyolc szaktanulmánya jelent meg.) Visszatérve a II. B osztályhoz és Kató néni elhivatottságához: a magyaróráinkat még heti két ún. olvasóórával is „kiegészítette”. És hogy azok a foglalkozások, amelyeken a kötelez� olvasmányokat közösen olvastuk el/fel, mennyire nem voltak elviselhetetlenek, és hogy Kató néni – miközben szelíd „er�szakkal” terelgetett bennünket a szépirodalom mezején – mennyire ismerte, s�t megértette a diákok lelkét, még azokét is, akik id�nként valamiféle ürüggyel „el-elkéredzkedtek” az óráról, azt egy általa – 1961. december 17-én – írt, humoros  vers is bizonyítja. (Ekkor már harmadikosok voltunk, és ha jól emlékszem, egy osztály klubdélutánon hangzott el.) Ízelít�ként következzen most néhány sor bel�le: „(…) Hétr�l hétre, hóról hóra, minden hétf�n, pénteken, / Olvasóórától zajos a második b. / tanterem. / Hamlet, Tartuffe, Tempef�i és a nagy Veszedelem, / Szerez�i alatt forog s�r�n a sz�k sírverem. / Ó, mert néha borzalom azt még ki is mondani: / Rosencrantz és Guildenstern szavakat kell ejteni. / Meg is unja hamarosan az ablaki padoszlop, / S egykett�re, mint a felh�, hamarosan szétfoszlott. (…) Jó, hogy nem lát Kató néni falon át és légen át, / Nem láthatja ezt a remek, lendületes, nagy csatát. / Azt mondaná tán magában: milyen remek csatárok, /De nem mondja, mert nem látja, és szállnak a sóhajok: / Irodalom, irodalom, annak is a régije, / De elfogyott – Kossuth Lajos – ennek is regimentje!”

 (A verset elektronikus levélben – általa begépelve – Cséti Imre osztálytársam küldte el nekem 2008-ban, s azt is tudatta velem, hogy Cs�reg Róza – sajnos már elhunyt – osztálytársn�nk �rizte meg számunkra.)

Természetesen – az id�nkénti csínyek ellenére is – az egész osztály tisztában volt azzal (s�t utólag hálás is volt érte), hogy minden, amit tesz, a mi érdekünkben történik. (Én például remekül tudtam „hasznosítani” az érettségire és a felvételire, s�t kés�bb – tanárként – az órákra történ� felkészüléseim során is nemcsak az irodalomfüzeteimben és az olvasónaplómban közösen rögzített m�bemutatásokat, hanem azt a „rengeteg”, a nyelvtanfüzeteimben található idézet-példamondatot is, amiket annak idején Kató néni az órákon diktált le, és együtt elemeztünk.) Ezért nem véletlen, hogy az érettségi találkozóinkon mindig szeretetteljesen, no és persze humorral idézzük fel alakját, hiszen az osztályf�nökünk mellett � volt az a tanárunk, aki a legtöbbet tör�dött velünk. S hogy mennyire hozzánk tartozott, azt többek között egy, a ballagásunk napján az iskola udvarán készített fénykép is bizonyítja: az osztályunkból tizenkilencen vesszük körül der�sen mosolygó tanárn�nket. De nem csak az érettségi találkozóinkon történ� „emlegetése” töltötte el örömmel. „Karcagi szereplésedr�l több oldalról is értesültem, és boldog voltam, hogy hajdani kiváló tanítványom most is sikerrel szerepelt. Köszönöm, hogy megemlítettél. Jólesett”- írta 1986. november 2-án. (Ez a bizonyos karcagi fellépésem 1986. október 3-án volt, amikor is a gimnázium akkori igazgatón�je, Szalainé Kegyes Margit meghívásának eleget téve a m�vel�dési ház emeleti dísztermében mesélhettem a diákéveimr�l, az életem alakulásáról – humoreszkjeimmel f�szerezve. Különös érzés volt azon a színpadon állnom, amelyen 1962. március 29-én Jeanne Marie Darré francia zongoram�vészn� estjét Kató néni konferálta, én pedig – Fábián Katalin kollégiumi társammal együtt – az ajándékot adtam át.) S milyen boldoggá tette volna, ha még megérhette volna: 1999 tavaszán – a polgári kör meghívásának íróként eleget téve – a karcagi városi könyvtárban felolvastam az Alma Mater cím� visszaemlékezésemet (Körmendi Lajos szerkeszt� jóvoltából a Karcagi Kalendárium 2000. évi számában jelent meg), amelynek a Szerencsecsillagaim cím� fejezetében többek között arról is írtam, hogy Kató néni személyének varázsa mennyire fontos szerepet játszott sorsom alakulásában. De nemcsak mi nem felejtettük el �t, hanem � sem minket. „Végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb érettségi találkozótokról, amelyre holnap kerül sor.

Bármilyen nehezemre esik is az írás, meger�ltettem volna magam, és idejében küldtem volna pársort a kedves osztálynak, amely egyike volt legsikeresebb tanítványaim együttesének.(…) Nagyon szeretnélek látni mindegyik�töket. Talán készült egy felvétel. Ha igen, és hozzá tudnál jutni egy felesleges példányhoz, hálás lennék érte”- írta 1983. szeptember 9-én kelt levelében. És még egy – de már csak velem kapcsolatos – idézet: „Úgy szeretnélek egy titkos ablakon át meghallgatni: hogyan tanítasz? Gondolom, hogy nagyon szeretnek a tanítványaid, és ugyanúgy beléjük tudod oltani az irodalom szeretetét, mint ahogyan én igyekeztem tenni. S�t jobban, mert fiatal vagy, közelebb tanítványaidhoz korban, szellemben, megértésben, mint öreg nénéd”- 1974. április 17. Természetesen még folytathatnám az emlékepizódok és a levélrészletek sorát, de reménykedem abban, hogy az eddig elmondottak is megéreztetik, milyen kiváló személyiség volt az 1910-ben Karcagon – a karcagi református gimnázium egykori igazgatójának, Horváth Ferencnek és feleségének, Bányai Graciánának, a polgári leányiskola egykori igazgatójának gyermekeként – született és 1992-ben az ohiói Clevelandben elhunyt, gimnáziumi magyartanárn�m: Beniczky Ádámné, akinek az amerikai tevékenységér�l egy – Clevelandb�l küldött – nekrológban a következ� méltató sorokat olvashattuk: „1964- ben érkezett férjéhez Cleveland városába, ahol a Western Reserve Egyetemen, majd Salt Lake City egyetemén folytatott tanulmányai befejezése után középiskolai francia szakos tanárként, majd mint könyvtáros dolgozott városunkban. Bekapcsolódott a magyar közm�vel�dési életbe. Sok értékes szakel�adást tartott, és mint a clevelandi Magyar Társaság irodalmi elnöke, az Árpád Akadémia tagja, számos magas színvonalú irodalmi estet rendezett. Nevét megbecsültté tették a clevelandi szabadegyetemen tartott el�adásai is. Negyedszázados kulturális közéleti tevékenysége ebben a nagyvárosban és Amerika- szerte ismertté tette nevét, de az amerikaiak felé is megbecsülést szerzett a magyarság hírének. Szegényebbek lettünk, mert egy tehetséges el�adó, rendez�, tudományos munkatárs, jó feleség, szívélyes vendéglátó magyar nagyasszony hagyta itt férjét, Ádámot, sok barátját, tisztel�jét, honfitársait Magyarországon és az emigrációban.”

 (P. G.: Beniczky Ádámné szül. Horváth Katalin, Kunhalom, 1992. október 22., 11. oldal).

S miközben szomorúsággal tölt el, hogy az után a bizonyos – 1963. évi – karcagi látogatásom után már soha többé nem találkozhattunk, hogy már nem érhette meg a három önálló kötetem megjelenését, végtelenül boldog is vagyok, mert élt egyszer egy nagyszer�, mindenütt helytálló Tanárn�, akit bármennyi id�re, bárhová vetett is a sors, akinek én a tanítványa lehettem.

Bagi Aranka

Ad 3.

Emlékezünk Beniczky Ádámné „Kató néni” tanárn�re, aki az idén lenne 100 éves – nagyszer� tanár és egyéniség volt:

Még els� gimnazisták voltunk, telve naivitással, megkockáztatom, romlatlansággal. Kató nénir�l keveset tudtunk, azt rebesgették róla, igazi grófn�, de legalább bárón�... Akárhogyan is, ez nekünk módfelett imponált, elvégre egyikünk sem találkozott még él� nemesi hölggyel. Igaz, akkoriban nem volt igazi respektje a hajdani arisztokráciának, mi több, üldözés és gúny volt osztályrészük, amit legtöbbjük példás önuralommal viselt.

Még a forradalom el�tt lehettünk, mert emlékeim szerint Kató néni 57-ben már nem tanított bennünket. Igen, az akkori események után nem sok jó várt volna rá, aki persze nem rejtette véka alá rokonszenvét, politikai meggy�z�dését.

De maradjunk 1956 �szénél. Beniczkyné órái élményszámba mentek, még talán azok számára is, akik igazában sosem tartoztak az irodalmi széplelkek közé.

Volt abban az asszonyban valami kifinomult lelki-szellemi arisztokratizmus, ami leny�gözött bennünket, jóllehet sejtelmünk sem volt hogy ezt a magatartást hogyan is kellene nevén nevezni. Mi ezt csak úgy vettük tudomásul: jó Kató néni társaságában lenni! Ennek ellenére - vagy éppen ezért – roppant meglepett bennünket, amikor meghívott néhányunkat a saját lakásába esti beszélgetésre. Roppant zavarban lennék, amennyiben határozottan állást kellene foglalnom, ez vacsora volt, vagy ötórai tea? Már csak azért is, mert teát nem tálalt! Minden esetre már sötétedett, amikor elindultunk hozzá, igaz, �sszel korán alkonyodik.

De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen magát a meghívást is éppen elég volt a magunkfajta kamaszoknak feldolgozni. Elvégre nem minden nap kap az ember invitációt egy igazi gróf/bárón�höz... Meglehet�sen hézagos fogalmaink voltak hogyan is illenék viselkedni egy ilyen finom, úri helyen, tehát minden lehetséges esetlenségünket felvonultattuk. Már önmagában az öltözék megválasztása is komoly gondokat okozott volna, de gondjainkat egyszer�sítette, hogy legtöbbünknek egyetlen ünnepl�nek min�síthet� ruhája volt, tehát ki-ki abban pompázott. Annyit a kollektív bölcsesség alapján eldöntöttünk: egy csokor virág az feltétlenül illend�. Ezért aztán egy bukétával fölszerelkezve kopogott nagyjából tíz pár félcip� a járdán, amikor elérkezett a vizit ideje. Nem az egész osztályt hívta meg Kató néni, ennyi részrehajlás talán megbocsátható neki, már csak azért is, mert mind a húszegynéhány fiút leültetni sem tudta volna. Zömmel azok kaptattak hát párosával a kilátásba helyezett vendégségbe, akik - igen ez lehetett a fontos - valami átlagon felüli hajlandóságot mutattak az irodalom iránt.

Útközben – kivált, akik nem voltak karcagiak – lelkileg egy szerényebb palotára készültünk, elvégre mi a rangfosztott bárón�t�l/grófn�t�l ennyit elvártunk. Kissé leforrázott bennünket, hogy a néhány helybeli semmi ilyennel nem kecsegtetett bennünket, vidékieket, akiknek a fels�sök kötötték meg a nyakkend�jét is elindulás el�tt a kollégiumban. Pedig egy karcagi
illetékesség�nek csak illett volna tudnia, amennyiben valamirevaló kastély rejt�zik a városka egy csöndes utcájában? Esetleg még azon is elgondolkodtunk, vajon inasra számíthatunk? Aztán néhányunkban még az is felvet�dött, igazán lehetne Kató néninek valami távoli unokahúga, amolyan igazi gróf/báró kisasszony, akivel esetleg romantikus, ám visszafogott flörtölésbe kezdenénk. (Ezt a szót sem ismertük még persze, de valami ilyesmit is reméltünk, legmerészebb és legtitkoltabb álmainkban).

Beállítottunk hát a megadott id�pontban a – sokunk számára keserves csalódást okozó – csöndes utca, szerény polgári házába, olyanba, amilyenekb�l bizony tizenkett� volt egy tucat Karcagon is. Ezt magunkban azzal intéztük el: egy bels� szám�zetésben él� grófn�/bárón� jobb is, ha rangrejtve simul a környezetébe, elvégre ki tudja, mi várna rá, amennyiben palotából indulna reggelente magyarórát tartani a gimnáziumba. Ugyanakkor kénytelenek voltunk nyugtázni: se inas, se szépséges, távoli unokahúg...

Kató néni – ezt csak utólag tudom nyugtázni – szolid eleganciával öltözött az alkalomra, s emlékezetem szerint nehezen tudott egy mosolyt elnyomni a suta kamaszok mérhetetlen esetlenségének láttán. A társalgás elég nehezen indult elvégre életkorban, neveltetésben mérföldek választottak el bennünket.

Ám a tanárn�nk példás beleérz� képessége átsegített bennünket az els� kínos perceken. Ebben talán része volt annak a bólénak is, amit egy nagyon szép, hatalmas üvegtálban - a régi id�k emléke bizonnyal - tett elénk. Képtelen vagyok felidézni, kik is ültek az asztalnál. Hájer Gyuszi ? Igen � bizonnyal ott volt, elvégre pontosan olyan volt, mint ahogyan egy eminens tanulót valami gyermekfilmben megjelenítenek: sz�ke, ápolt, jól nevelt, s persze végtelenül szorgalmas. Bihari Laci? Persze, azt hiszem � is ott szorongott az asztalnál. Igaz, � matematikában verte utcahosszal a mez�nyt, de azért másban sem vallott szégyent. Miért emlékszem én Király Csabára? Talán, mert vörös kefehajával minden szempontból élénkítette a társaság összhatását, s mert elevenesz�, ám égetni valóan rossz gyerek volt. Vadon Lehel? Ez az univerzális sporttehetség értelmiségi gyermek lévén, tudott viselkedni, a többiek igyekeztek hát' vele lépést tartani. De lám, elmosódnak már az arcok. Talán olyanokat is ott látok, akik nem voltak a meghívottak között, s kétségtelenül kifelejtek másokat, akik garantáltan az asztalnál feszengtek.

Már csak foszlányok maradtak meg bennem az eseményekb�l. Arra még emlékszem, kezdett nagyon emelkedett lenni a hangulat, ugyanis a bólé (még hosszú évekig nem volt részünk benne utána) fölöttébb ízlett. Elvégre édes volt, s gyümölcs íz�. Kató néni ugyan a t�le telhet� finom tapintattal igyekezett tudatosítani bennünk: vigyázat, alkoholtartalma sem elhanyagolható, de ez valahogy nem jutott el a tudatunkig. Mire eljutott már talán kés� volt.

Kifejezett szerencsének tartom, hogy az uzsonna/vacsora bennünk maradt, s nem esett semmi csúfság velünk. Ám hazafelé mintha kevéssel keskenyebb lett volna a járda, s újabb és újabb rejtett kanyarokat véltünk felfedezni. De gond nélkül értünk haza, útközben többször leszögezve: igazi, finom úrin� vendégei voltunk. Érdekes módon, ha – már feln�ttként – találkoztunk, ezt a látogatást valahogy nem nagyon emlegettük. Nem tudom okát adni miért. De most, amint ezeket a sorokat írom, magamban ösztönösen arra gondolok: vajon hány helyesírási hibát kellene Kató néninek aláhúznia? S a fogalmazással elégedett lenne? 

Vass István Zoltán