A KÖZÉPKOR ZENÉJE

A Római Birodalom bukását követően a feudális társadalmi és gazdasági rend kialakulásával új korszak kezdődik Európában. Az egyház hatalmának a növekedése és megszilárdulása következtében a vallásos szemlélet meghatározó a tudományok és művészetek, így a zene fejlődésében is. A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú; a többszólamúság a XII. század körül alakult ki.

A kottaírás kialakulása

A legrégibb hangjegyírás a hangok mozgási irányát jelezte, pontos hangközök nélkül. 

A vonalrendszer kialakulása a XI. században élt Arezzói Guido nevéhez fűződik, aki négyvonalas rendszerbe helyezte a kottajeleket.

A hangok időtartamának a jelölése (ritmus) újabb vívmány volt a XIII. század táján; végül az ütemjelzés tette teljessé (XIV. század)a hangjegyírás pontosságát. Ezek a korai írásmódok sokkal bonyolultabbak voltak,mint a mai kottaírás; a modern,ma is használatos rendszer csak a XVII. században állandósult.

Arezzoi Guido vagy Guido Monaco vagy Guido Aretinus, kb. 1033-1055 között) itáliai bencés szerzetest és korának egyik legnagyobb teoretikusát tekintik a nyugati zenében mai napig rendkívüli jelentõséggel bíró szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. 

A Guido-kéz, melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták egy mantovai kéziratban, a XV. század utolsó negyedébõl.

EGYSZÓLAMÚ ZENE

A kereszténység a vallási kultusznak megfelelő szertartásokat és azok hoz kapcsolódó énekes imaszövegeket, dallamokat vezetett be a gyakorlatba. Ennek a dallamkincsnek két fő forrása volt : az ókori zsidó liturgia zenéje ( zsoltárok),és a Bizánc központú görög egyházi énekek (himnuszok). E dallamok évszázadokig szájhagyomány útján maradtak fenn. A IV. századtól görög helyett latin lett a keresztény liturgia nyelve az egyházirányító központja Róma. Az V. és VII.század között uralkodott pápák megállapították a szertartások és az azokhoz kapcsolódó dallamok rendjét. A döntő reform I.Gergely pápa nevéhez kapcsolódik (600 körül) aki elsőként rendszerezte a keresztény egyház teljes dallamkincsét, és összeállította a használatos énekek gyűjteményét, mely lényegében a XVI. századig változatlan maradt, a dallamok Gergely pápa nevéről kapták az elnevezést.

Gregorián énekek

(Gergely= Gregorius) Hajlításokban gazdag egyszólamú dallam, latin (bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú) szöveggel. Kíséret nélküli kötetlen ritmusban szólal meg.

Ut queant laxis

Guido Epistola de ignotu cantu címû, bizonytalan keltezésû mûvében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az Ut queant laxis kezdetû himnusz.  Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guido koránál korábbi elõfordulása, így valószínûsíthetõen õ a szerzõje. A dallam a szöveg sorainak kezdõ szótagjaival a diatonikus hangsor elsõ hat hangját szólaltatja meg, emelkedõ sorrendben. A Szent János-himnusz néven is ismert mûben az énekesek Keresztelõ Szent Jánoshoz fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg õket a rekedtségtõl:

Magyar fordítás: „Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek zenghessék hírét szabadult szolgáid, oldd meg, Szent János, kötelét a bûntõl szennyes ajaknak. ”

A többszólamúság kezdetei

Merész újdonságnak számít a XII-XIII. században a kezdődő többszólamú komponálás. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. Ezt orgonaszerű hangzásról orgánumnak nevezték el. A korai többszólamúság első központja Párizs, de fontos szerepet játszott kialakulásában az angol zene is.

A XIV. században a százéves háború időszakában az egyház abszolút hatalma megingott,a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok „névtelen” zenéjével szemben már sok szerző nevét ismerjük. A XIV.század „Ars nová”-nak új művészetnek nevezett zenéje elsősorban Franciaországban és Itáliában virágzott. Az olasz trecento kora ez, amelyet az irodalomban Dante és Boccaccio, a festészetben Cimabue neve képvisel. A művészetek felvirágzása már a korai reneszánsz kezdetét jelzi. Az énekes és hangszeres előadásra írt zene, rendszerint háromszólamú, idillikus, pasztorális szövegre íródik.

Nyárkánon

A középkori angol zene legszebb emléke a "Nyárkánon", amely valószínűleg az 1240-es évek táján keletkezett. Szerzőjét nem ismerjük. A darab a redingi apátság egyik szerzetesének, John of Fornesete-nek másolatában maradt fenn. A kánon maga (a kézirat a "rota"= kör elnevezást használja) négyszólamú, de ehhez még megtámasztó jelleggel egy osztinátószerű szólamcserés technika szerint épülő kiegészítő kétszólamú kánon is kapcsolódik. Ennek az elnevezése pes (láb).

A Nyárkánon 13. századi kézirata

A középkor világi zenéje

A középkori világi zenéjét elsősorban a lovagi költészet képviseli . Franciaországban a XII-XIII. században született  és virágzott a trubadúrköltészet. ( Trouver =kitalálni). A trubadúrok, akik költök és zeneszerzők is voltak egy személyben, balladákat, drámai elbeszéléseket, szerelmi dalokat írtak. A szíve hölgyéhez éneklő lovag dala trubadúrköltészet jellegzetes típusai. A korabeli kézírásos dalgyűjteményekből sok fennmaradt darabot ismerünk.

A trubadúrköltészet Németalföldre is átterjedt. Ottani művelői a német lovagi költők és muzsikusok, a minnesängerek (minessänger= szerelmi dalok szerzője). A műfaj legjelesebb képviselői voltak Walther von der Vogelweide, Neidhart von Reuenthal és Tannhäuser. (Utóbbiról mintázta Richard Wagner hasonló című operájának a hősét.)

Nyári ének

 

A XIV-XV. században Európa szellemi arculata s vele együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erősen megváltozott. ,,… ebben az időben a katolikus egyház hivatalos zenéjének kivételes és egyeduralmi helyzete mindinkább ingatag… a népzene, a tömegek zenéje, a világi zene mind erőteljesebben aláássa kiváltságait. A hangszeresség, a dalszerűség, a humanista érzelem, a táncritmus – mind egy-egy eresztéket lazított fel az öröknek hitt épületben. A XV. század hozza meg a döntő változást az egyházi és világi zene, hivatalos és népi zeneérzék egyensúlyában.”