Kató néni

Kató néni 

Emlékezés egy nagyszer tanáregyéniségre: 

Beniczky Ádámné tanárnre  


Ad 1.


Most sajnálom csak igazán, amiért 1963-ban nem készítettem valamiféle másolatot arról a levelemrl, amelyet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-orosz szakára történ felvételem után a gimnáziumi magyartanárnmnek, Beniczky Ádámnénak, szeretett Kató nénimnek írtam. Abban ugyanis bizonyára annyira a szívéhez szólóan fejezhettemki a köszönetemet, hogy az elolvasása után arra kért, látogassam meg Karcagon. (A Takács Péter utca 2. szám alatti családi házában addig – diákként – még nem jártam.)

„Kedves kis Arankám! (…) Beszélünk olyasmirl is, amire az iskolában nem kerülhetett sor (…) a szakma induló és félig-meddig búcsúzó mestereiként még közelebb kerülünk egymáshoz. (…) Szeretettel ölellek”- írta Kató néni az 1963. július 22-én kelt válaszlevelében. Ennek a kedves invitálásnak természetesen nem tudtam ellenállni, s hamarosan meglátogattam. Az egynaposra tervezett „kiruccanásom” azonban – mivel Kató néni semmiképpen sem akart „elengedni”, hiszen annyi mondanivalónk volt egymásnak – végül is háromnaposra sikeredett. Ekkor ugyanis már mindenféle kötöttség nélkül beszélgethettünk: – nyári szünet lévén – nem kellett „hazarohannom” Kunhegyesre, túl voltam az érettségire és a felvételire készülés idszakán, már nem határozta meg az idbeosztásomat a tanítási órákon kívüli számos elfoglaltságom, a kollégium feszes napirendje, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy diákként nem tudtam csak úgy „beugrani” Kató nénihez egy-egy tanácsot kér beszélgetésre. No és persze ekkor már – a Szívélyes vendéglátás hatására – az addigi, tanártiszteletbl fakadó diákgátlásosságom is oldódni kezdett. Pedig ha a levelem másolatban nekem is meglenne, sokkal könnyebb lenne bemutatnom, miben is nyilvánult meg Kató néni nagyszersége. De ahogy mondani szokták: minden rosszban van valami jó is. Bár a tizennyolc éves Bagi Aranka hálával teli szavait nem adhatom közre, most – hatvannégy évesen – a felidézd diákemlékek, a Kató néni által Amerikából (Clevelandbl) küldött levelek segítségével talán még hbb képet festhetek nemcsak a tanári, hanem az emberi nagyszerségérl is. (Szeretetteljes egymásra figyelésünk az egyetemi tanulmányaim befejezése után bontakozott ki, valamivel több, mint húsz évig leveleztünk egymással.)

A Karcagi Gábor Áron Általános Gimnázium reáltagozatának 1959-tl 1963-ig voltam a tanulója (osztálytablóm >>), s ugyanezen négy év alatt a leánykollégium lakója is. Az évfolyamunk B osztályába jártam, az osztályfnökünk Veres János tanár úr volt. Beniczky Ádámnéval másodikos koromban „találkoztam”. lett az új magyartanárunk, mi pedig a Magyarországon legutoljára érettségiztetett osztálya. Akkoriban könyvtárosként tevékenykedett a gimnáziumban, s csak minket tanított: életének nehézségei ellenére is lankadatlan kitartással és rendkívüli intelligenciával. Ez a váratlan „tanárcsere” az én életemben – bár akkor ezt még nem is sejtettem – sorsdönt volt. Kató néni széles kör mveltségének, határtalan olvasás - és irodalomszeretetének, érdekes – értékes irodalomtörténeti események elmondásával az írókat, költket emberközelbe hozni tudó képességének, kiváló eladói készségének, elhivatottságának és kedves biztatásának ugyanis nagy szerepe volt abban, hogy én, aki a kunhegyesi általános iskolában még a kémiáért lelkesedtem, tanár lettem, mégpedig elssorban magyartanár. Ugyanakkor a tanári pályafutásom idején diákszínjátszó rendezi és „külssként” újságírói tevékenységet is folytattam, továbbá humoreszkeket, monológokat, vidám színpadi jeleneteket – st egy vígjátékot is – és novellákat írtam. Természetesen ezekrl a tevékenységeimrl is tájékoztattam Kató nénit, aki nemcsak az örömét fejezte ki, hanem hasznos tanácsokkal is ellátott. Ezért fáj végtelenül, hogy az életem egyik legfelemelbb pillanatáról – 2002-ben ugyanis megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja címet – az 1992-ben bekövetkezett halála miatt már nem is értesíthettem. Kató néni rendkívül bölcs nevelm volt. Bár szeretett, vagy talán éppen azért, csak akkor dicsért meg – olyankor viszont nem fukarkodott az elismer szavakkal –, amikor az addigi önmagamat is felülmúló teljesítményt nyújtottam. Három ilyen esetet rzött meg az emlékezetem: az egyik egy irodalomfeleletemmel, a másik egy iskolai nagydolgozatommal, a harmadik pedig egy olyan irodalmi msorbeli szereplésemmel kapcsolatos, amelynek a Kató néni által írt összekötszövegét én mondhattam el. (Más msoraiban is mondtam összekötszöveget.) Ezt az irodalmi összeállítást késbb a kazincbarcikai diákjaimmal is „eladattam”. Persze nemcsak én „ékeskedtem” Kató néni „tollaival”, hanem mások is: „Egy (…) volt karcagi tanárn írta, hogy az én összekötszövegeim még mindig futnak itt meg ott”- említette az 1970. december 7-én kelt levelében. Kató néni azonban nemcsak a karcagiakat, hanem a Clevelandben él magyarokat is megajándékozta számos irodalmi, mvészeti esttel, amelyek közül most csak egyet emelek ki. ”Nekem most lesz egy centenáris Ady-eladásom, négy szavalóval, Reinitzdalokkal és részemrl 40-50 perces szöveggel”- 1977. április 25. Ugyanakkor tudomásom van arról is, hogy Amerikában nyolc szaktanulmánya jelent meg.) Visszatérve a II. B osztályhoz és Kató néni elhivatottságához: a magyaróráinkat még heti két ún. olvasóórával is „kiegészítette”. És hogy azok a foglalkozások, amelyeken a kötelez olvasmányokat közösen olvastuk el/fel, mennyire nem voltak elviselhetetlenek, és hogy Kató néni – miközben szelíd „erszakkal” terelgetett bennünket a szépirodalom mezején – mennyire ismerte, st megértette a diákok lelkét, még azokét is, akik idnként valamiféle ürüggyel „el-elkéredzkedtek” az óráról, azt egy általa – 1961. december 17-én – írt, humoros  vers is bizonyítja. (Ekkor már harmadikosok voltunk, és ha jól emlékszem, egy osztály klubdélutánon hangzott el.) Ízelítként következzen most néhány sor belle: „(…) Hétrl hétre, hóról hóra, minden hétfn, pénteken, / Olvasóórától zajos a második b. / tanterem. / Hamlet, Tartuffe, Tempefi és a nagy Veszedelem, / Szerezi alatt forog srn a szk sírverem. / Ó, mert néha borzalom azt még ki is mondani: / Rosencrantz és Guildenstern szavakat kell ejteni. / Meg is unja hamarosan az ablaki padoszlop, / S egykettre, mint a felh, hamarosan szétfoszlott. (…) Jó, hogy nem lát Kató néni falon át és légen át, / Nem láthatja ezt a remek, lendületes, nagy csatát. / Azt mondaná tán magában: milyen remek csatárok, /De nem mondja, mert nem látja, és szállnak a sóhajok: / Irodalom, irodalom, annak is a régije, / De elfogyott – Kossuth Lajos – ennek is regimentje!”

 (A verset elektronikus levélben – általa begépelve – Cséti Imre osztálytársam küldte el nekem 2008-ban, s azt is tudatta velem, hogy Csreg Róza – sajnos már elhunyt – osztálytársnnk rizte meg számunkra.)

Természetesen – az idnkénti csínyek ellenére is – az egész osztály tisztában volt azzal (st utólag hálás is volt érte), hogy minden, amit tesz, a mi érdekünkben történik. (Én például remekül tudtam „hasznosítani” az érettségire és a felvételire, st késbb – tanárként – az órákra történ felkészüléseim során is nemcsak az irodalomfüzeteimben és az olvasónaplómban közösen rögzített mbemutatásokat, hanem azt a „rengeteg”, a nyelvtanfüzeteimben található idézet-példamondatot is, amiket annak idején Kató néni az órákon diktált le, és együtt elemeztünk.) Ezért nem véletlen, hogy az érettségi találkozóinkon mindig szeretetteljesen, no és persze humorral idézzük fel alakját, hiszen az osztályfnökünk mellett volt az a tanárunk, aki a legtöbbet tördött velünk. S hogy mennyire hozzánk tartozott, azt többek között egy, a ballagásunk napján az iskola udvarán készített fénykép is bizonyítja: az osztályunkból tizenkilencen vesszük körül dersen mosolygó tanárnnket. De nem csak az érettségi találkozóinkon történ „emlegetése” töltötte el örömmel. „Karcagi szereplésedrl több oldalról is értesültem, és boldog voltam, hogy hajdani kiváló tanítványom most is sikerrel szerepelt. Köszönöm, hogy megemlítettél. Jólesett”- írta 1986. november 2-án. (Ez a bizonyos karcagi fellépésem 1986. október 3-án volt, amikor is a gimnázium akkori igazgatónje, Szalainé Kegyes Margit meghívásának eleget téve a mveldési ház emeleti dísztermében mesélhettem a diákéveimrl, az életem alakulásáról – humoreszkjeimmel fszerezve. Különös érzés volt azon a színpadon állnom, amelyen 1962. március 29-én Jeanne Marie Darré francia zongoramvészn estjét Kató néni konferálta, én pedig – Fábián Katalin kollégiumi társammal együtt – az ajándékot adtam át.) S milyen boldoggá tette volna, ha még megérhette volna: 1999 tavaszán – a polgári kör meghívásának íróként eleget téve – a karcagi városi könyvtárban felolvastam az Alma Mater cím visszaemlékezésemet (Körmendi Lajos szerkeszt jóvoltából a Karcagi Kalendárium 2000. évi számában jelent meg), amelynek a Szerencsecsillagaim cím fejezetében többek között arról is írtam, hogy Kató néni személyének varázsa mennyire fontos szerepet játszott sorsom alakulásában. De nemcsak mi nem felejtettük el t, hanem sem minket. „Végtelenül sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb érettségi találkozótokról, amelyre holnap kerül sor.

Bármilyen nehezemre esik is az írás, megerltettem volna magam, és idejében küldtem volna pársort a kedves osztálynak, amely egyike volt legsikeresebb tanítványaim együttesének.(…) Nagyon szeretnélek látni mindegyiktöket. Talán készült egy felvétel. Ha igen, és hozzá tudnál jutni egy felesleges példányhoz, hálás lennék érte”- írta 1983. szeptember 9-én kelt levelében. És még egy – de már csak velem kapcsolatos – idézet: „Úgy szeretnélek egy titkos ablakon át meghallgatni: hogyan tanítasz? Gondolom, hogy nagyon szeretnek a tanítványaid, és ugyanúgy beléjük tudod oltani az irodalom szeretetét, mint ahogyan én igyekeztem tenni. St jobban, mert fiatal vagy, közelebb tanítványaidhoz korban, szellemben, megértésben, mint öreg nénéd”- 1974. április 17. Természetesen még folytathatnám az emlékepizódok és a levélrészletek sorát, de reménykedem abban, hogy az eddig elmondottak is megéreztetik, milyen kiváló személyiség volt az 1910-ben Karcagon – a karcagi református gimnázium egykori igazgatójának, Horváth Ferencnek és feleségének, Bányai Graciánának, a polgári leányiskola egykori igazgatójának gyermekeként – született és 1992-ben az ohiói Clevelandben elhunyt, gimnáziumi magyartanárnm: Beniczky Ádámné, akinek az amerikai tevékenységérl egy – Clevelandbl küldött – nekrológban a következ méltató sorokat olvashattuk: „1964- ben érkezett férjéhez Cleveland városába, ahol a Western Reserve Egyetemen, majd Salt Lake City egyetemén folytatott tanulmányai befejezése után középiskolai francia szakos tanárként, majd mint könyvtáros dolgozott városunkban. Bekapcsolódott a magyar közmveldési életbe. Sok értékes szakeladást tartott, és mint a clevelandi Magyar Társaság irodalmi elnöke, az Árpád Akadémia tagja, számos magas színvonalú irodalmi estet rendezett. Nevét megbecsültté tették a clevelandi szabadegyetemen tartott eladásai is. Negyedszázados kulturális közéleti tevékenysége ebben a nagyvárosban és Amerika- szerte ismertté tette nevét, de az amerikaiak felé is megbecsülést szerzett a magyarság hírének. Szegényebbek lettünk, mert egy tehetséges eladó, rendez, tudományos munkatárs, jó feleség, szívélyes vendéglátó magyar nagyasszony hagyta itt férjét, Ádámot, sok barátját, tiszteljét, honfitársait Magyarországon és az emigrációban.”

 (P. G.: Beniczky Ádámné szül. Horváth Katalin, Kunhalom, 1992. október 22., 11. oldal).

S miközben szomorúsággal tölt el, hogy az után a bizonyos – 1963. évi – karcagi látogatásom után már soha többé nem találkozhattunk, hogy már nem érhette meg a három önálló kötetem megjelenését, végtelenül boldog is vagyok, mert élt egyszer egy nagyszer, mindenütt helytálló Tanárn, akit bármennyi idre, bárhová vetett is a sors, akinek én a tanítványa lehettem.

Bagi Aranka

Ad 2.

".isa por és homou fogymuk." inkább:

"Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou vogymuk. (...)"

Azóta, amikor régen a vén tölgy - az Alma Máter - megrázta magát, hogy az érett leveleit lehullajtsa, helyet adva az új hajtásoknak, bizony nagyon sok id eltelt. Azoknak az egykoriaknak - a volt tanítványoknak - szke, barna, fekete fürtjei szép lassan egyforma színvé váltak, tudniillik mind megszültek.

Az élet vihara, a lehullajtott leveleket százfelé sodorta. Voltak, akik az idk folyamán összekapaszkodtak, és együtt maradtak. Bizony többen vannak azok, akiket a szél messze sodort. Az egykori kisdiákokból szül nagyapák és nagymamák lettek, de köztünk mindenki büszkén mutogatja - ha másképp nem, hát fényképeken - a vén tölgyet és mesélik emlékeiket.

Van azonban egy nagyon ers összetartó kapocs - az emlékeken túl - és ez Cséti Imre. vérbeli gépészmérnök módjára tart nyílván minden adatot tanárról, diákról egyaránt:ki, mikor, hol született, hol él, és mi lett belle. 

Osztálytabló >>

Elkerülnek a megsárgult képek, volt Szabó András, maga is magyar tanár lett, majd iskolaigazgató. ment el közülünk elsnek. volt Bagi Aranka, is továbbvitte a hagyományt, mint magyar tanár, messze Észak - Magyarországon oktatta a nebulókat. Írásai frissek, ropogósak, élettel telítettek a diákéletrl, ahogy azt Kató nénitl tanulta annak idején.

Papp Laciból kiváló gépészmérnök lett, de sorolhatnám tovább, Antal Lörcsi, a nagy futballrajongó, Varga Binci az osztály kedvence, Kohári Ica, Iványi Anci és még sokan mások. Bizony közülünk is sokakat lekaszált már a sors. De élnek még egykori tanáraink közül sokan. Sárika néni, aki a klasszikus idk Rómáját tanította. Veres tanár úr, aki a kéttagú összeg négyzetének fontosságát töltötte belénk.

Elmúltak fölöttünk is az idk, de összekötnek bennünket az emlékek, a matematika, a fizika és a biológia órák izgalmai. Az a feszült csend, amikor Laura néni elkezdte lapozgatni az osztálynaplót a feszültség szinte tapintható volt. Nem egy lélekbl szállt fel a sóhaj, amikor már túllapozott rajta, vagy amikor megszólalt a cseng, éppen egy perccel elbb, hála Gazsi bácsinak. Mennyi emlék, a felelések, a dolgozatok, a gimnázium száz esztends falai, a széles folyosók, a hatalmas udvar, a szünetek önfeledt zsibongása, a titokban elszívott cigaretták íze. Bigyó, készültél? Imre, lemásolhatom a matek házi feladatot?

Fölmerül az idk ködébl Kató néni kedves, mosolygós arca, biztató hangja.
Ahogy ott állunk sorban nagyszünetben a könyvtárban, érdekldve válogattunk a könyvek között, egymást kérdezgetve: te olvastad már ezt? Akkor Kató néni kedves, közvetlen, de mindig magabiztos hangja mindenkit eligazított: te most még másodikos vagy, neked ezt ajánlom. Neked már, mivel negyedikes vagy, ezt a másikat javaslom. Magamban sokszor törtem a fejem azon, hogy honnan tudja errl a sok nebulóról, ki melyik osztályba jár, honnan tudja a könyvtárba belátogató sok kis diák nevének többségét. Bizony, nagy talentum volt.

Aztán, ahogy belépett az osztályba, már a megjelenése is tiszteletet parancsoló volt, és mégis, sohasem volt körülötte feszültség. Látom termetét, mosolyát, magabiztos könnyedségét, ahogy fellép a katedrára. Egyetlen kedves mosollyal felold minden feszültséget. Csend van, figyelünk, indul a magyar óra, mindnek más volt a hangulata. Ahogy Jókairól, a Baradlay testvérekrl mesél. Az ember percek alatt beleringatta magát a kor hangulatába, szinte együtt éltünk a kor szellemével, a gigászi hsökkel, az áldozatokkal, megéreztük, szerettük a hazánkat. Ennél nagyobb érzést tanár diákjának nem adhat át.

Aztán az angol Shakespeare géniusza, a sorsfordító gondolatokon töpreng Hamlet, a tragikus hs. Az embernek ma is végigfut a hideg a hátán, ahogy elször szembesülhetett a nagy emberi tragédiával. Kató néni mindezt közvetlenül, egyszeren, pátosz nélkül, mégis megrendíten adta el. Majd "Fölszállott a páva.", Ady, a hazáját, nemzetét félt forradalmi költészete. Akkor talán igazából még fel sem tudtuk mérni, inkább csak sejtettük, ami késbb, felntt fejjel érett meg bennünk. Csak mélyen, szinte tudat alatt ült meg a gondolat, mit is jelent mindez. Bár akkor is, úgy éreztem és most is, úgy gondolom, lelkünk mélyén azonosultunk a gondolatokkal. Minden óra, minden gondolat más és mégis ugyanaz. Arany János pásztortüze, vagy az szikék. Egy egész ember életét végigkísér, meghatározó emlék. De gondoljunk József Attilára, milyen átérzéssel és milyen hitelesen hangzott az Óda.

Ne feledjük azonban a különórákat sem. A világirodalom gyöngyszemeit olvastuk össze szerepekre bontva, Kató néni irányításával. No, persze, azért semmi sem tökéletes! Lrcsi, a futballrajongó és csapata inkább a brt rúgta, és sehogy sem akarták megérteni, hogy nekik miért kell még most is a "Lenni, vagy nem lenni." kérdéssel foglalkozni. Majd jött Veres tanár úr, mindent helyre billent, és folyt a maga medrében.

Emlékezzünk azonban a farsangi bálra is. Kató néni irányításával az egész osztály készítette heteken keresztül, izgalommal a jelmezeket. Kedves tanárunk ekkor is megvillant, Csokonai Dorottyájának idmértékében írta:

"Jelmezek és maszkok egybegylt serege,

Karnevál vagyok én, a farsang hercege."

Egyszer aztán elnémult a hang, megállt a kéz, nem osztott több jegyet.
Hiteles ember volt, különleges egyéniség.

Meghatódva állok a vén tölgy alatt, és közben arra gondolok, hogy azóta negyvenhét évgyrt növesztett, és mennyi elhullajtott levél, hány új hajtás. Jönnek az újak, és mi lassan készüldhetünk, szívünkben emlékekkel, meghívtuk a harcot. Hiszem és vallom, hogy Kató néni az égi mezkrl mosolyogva néz le ránk, és elégedetten mondja: "gyerekek, megérte, jól
megtanultátok a leckét"

Dr. Csikós István

Ad 3.

Emlékezünk Beniczky Ádámné „Kató néni” tanárnre, aki az idén lenne 100 éves – nagyszer tanár és egyéniség volt:

Még els gimnazisták voltunk, telve naivitással, megkockáztatom, romlatlansággal. Kató nénirl keveset tudtunk, azt rebesgették róla, igazi grófn, de legalább bárón... Akárhogyan is, ez nekünk módfelett imponált, elvégre egyikünk sem találkozott még él nemesi hölggyel. Igaz, akkoriban nem volt igazi respektje a hajdani arisztokráciának, mi több, üldözés és gúny volt osztályrészük, amit legtöbbjük példás önuralommal viselt.

Még a forradalom eltt lehettünk, mert emlékeim szerint Kató néni 57-ben már nem tanított bennünket. Igen, az akkori események után nem sok jó várt volna rá, aki persze nem rejtette véka alá rokonszenvét, politikai meggyzdését.

De maradjunk 1956 szénél. Beniczkyné órái élményszámba mentek, még talán azok számára is, akik igazában sosem tartoztak az irodalmi széplelkek közé.

Volt abban az asszonyban valami kifinomult lelki-szellemi arisztokratizmus, ami lenygözött bennünket, jóllehet sejtelmünk sem volt hogy ezt a magatartást hogyan is kellene nevén nevezni. Mi ezt csak úgy vettük tudomásul: jó Kató néni társaságában lenni! Ennek ellenére - vagy éppen ezért – roppant meglepett bennünket, amikor meghívott néhányunkat a saját lakásába esti beszélgetésre. Roppant zavarban lennék, amennyiben határozottan állást kellene foglalnom, ez vacsora volt, vagy ötórai tea? Már csak azért is, mert teát nem tálalt! Minden esetre már sötétedett, amikor elindultunk hozzá, igaz, sszel korán alkonyodik.

De ne vágjunk a dolgok elébe, hiszen magát a meghívást is éppen elég volt a magunkfajta kamaszoknak feldolgozni. Elvégre nem minden nap kap az ember invitációt egy igazi gróf/bárónhöz... Meglehetsen hézagos fogalmaink voltak hogyan is illenék viselkedni egy ilyen finom, úri helyen, tehát minden lehetséges esetlenségünket felvonultattuk. Már önmagában az öltözék megválasztása is komoly gondokat okozott volna, de gondjainkat egyszersítette, hogy legtöbbünknek egyetlen ünneplnek minsíthet ruhája volt, tehát ki-ki abban pompázott. Annyit a kollektív bölcsesség alapján eldöntöttünk: egy csokor virág az feltétlenül illend. Ezért aztán egy bukétával fölszerelkezve kopogott nagyjából tíz pár félcip a járdán, amikor elérkezett a vizit ideje. Nem az egész osztályt hívta meg Kató néni, ennyi részrehajlás talán megbocsátható neki, már csak azért is, mert mind a húszegynéhány fiút leültetni sem tudta volna. Zömmel azok kaptattak hát párosával a kilátásba helyezett vendégségbe, akik - igen ez lehetett a fontos - valami átlagon felüli hajlandóságot mutattak az irodalom iránt.

Útközben – kivált, akik nem voltak karcagiak – lelkileg egy szerényebb palotára készültünk, elvégre mi a rangfosztott báróntl/grófntl ennyit elvártunk. Kissé leforrázott bennünket, hogy a néhány helybeli semmi ilyennel nem kecsegtetett bennünket, vidékieket, akiknek a felssök kötötték meg a nyakkendjét is elindulás eltt a kollégiumban. Pedig egy karcagi
illetékességnek csak illett volna tudnia, amennyiben valamirevaló kastély rejtzik a városka egy csöndes utcájában? Esetleg még azon is elgondolkodtunk, vajon inasra számíthatunk? Aztán néhányunkban még az is felvetdött, igazán lehetne Kató néninek valami távoli unokahúga, amolyan igazi gróf/báró kisasszony, akivel esetleg romantikus, ám visszafogott flörtölésbe kezdenénk. (Ezt a szót sem ismertük még persze, de valami ilyesmit is reméltünk, legmerészebb és legtitkoltabb álmainkban).

Beállítottunk hát a megadott idpontban a – sokunk számára keserves csalódást okozó – csöndes utca, szerény polgári házába, olyanba, amilyenekbl bizony tizenkett volt egy tucat Karcagon is. Ezt magunkban azzal intéztük el: egy bels számzetésben él grófn/bárón jobb is, ha rangrejtve simul a környezetébe, elvégre ki tudja, mi várna rá, amennyiben palotából indulna reggelente magyarórát tartani a gimnáziumba. Ugyanakkor kénytelenek voltunk nyugtázni: se inas, se szépséges, távoli unokahúg...

Kató néni – ezt csak utólag tudom nyugtázni – szolid eleganciával öltözött az alkalomra, s emlékezetem szerint nehezen tudott egy mosolyt elnyomni a suta kamaszok mérhetetlen esetlenségének láttán. A társalgás elég nehezen indult elvégre életkorban, neveltetésben mérföldek választottak el bennünket.

Ám a tanárnnk példás beleérz képessége átsegített bennünket az els kínos perceken. Ebben talán része volt annak a bólénak is, amit egy nagyon szép, hatalmas üvegtálban - a régi idk emléke bizonnyal - tett elénk. Képtelen vagyok felidézni, kik is ültek az asztalnál. Hájer Gyuszi ? Igen bizonnyal ott volt, elvégre pontosan olyan volt, mint ahogyan egy eminens tanulót valami gyermekfilmben megjelenítenek: szke, ápolt, jól nevelt, s persze végtelenül szorgalmas. Bihari Laci? Persze, azt hiszem is ott szorongott az asztalnál. Igaz, matematikában verte utcahosszal a meznyt, de azért másban sem vallott szégyent. Miért emlékszem én Király Csabára? Talán, mert vörös kefehajával minden szempontból élénkítette a társaság összhatását, s mert elevenesz, ám égetni valóan rossz gyerek volt. Vadon Lehel? Ez az univerzális sporttehetség értelmiségi gyermek lévén, tudott viselkedni, a többiek igyekeztek hát' vele lépést tartani. De lám, elmosódnak már az arcok. Talán olyanokat is ott látok, akik nem voltak a meghívottak között, s kétségtelenül kifelejtek másokat, akik garantáltan az asztalnál feszengtek.

Már csak foszlányok maradtak meg bennem az eseményekbl. Arra még emlékszem, kezdett nagyon emelkedett lenni a hangulat, ugyanis a bólé (még hosszú évekig nem volt részünk benne utána) fölöttébb ízlett. Elvégre édes volt, s gyümölcs íz. Kató néni ugyan a tle telhet finom tapintattal igyekezett tudatosítani bennünk: vigyázat, alkoholtartalma sem elhanyagolható, de ez valahogy nem jutott el a tudatunkig. Mire eljutott már talán kés volt.

Kifejezett szerencsének tartom, hogy az uzsonna/vacsora bennünk maradt, s nem esett semmi csúfság velünk. Ám hazafelé mintha kevéssel keskenyebb lett volna a járda, s újabb és újabb rejtett kanyarokat véltünk felfedezni. De gond nélkül értünk haza, útközben többször leszögezve: igazi, finom úrin vendégei voltunk. Érdekes módon, ha – már felnttként – találkoztunk, ezt a látogatást valahogy nem nagyon emlegettük. Nem tudom okát adni miért. De most, amint ezeket a sorokat írom, magamban ösztönösen arra gondolok: vajon hány helyesírási hibát kellene Kató néninek aláhúznia? S a fogalmazással elégedett lenne? 

Vass István Zoltán

Ad 4.

Kedves Imre!

Én is Debrecenben élek, könnyebb lenne egy személyes találkozás, vagy telefon-beszélgetés alkalmával felidézni Kató néni alakját. Röviden annyit, hogy családunk barátja volt, nagyon örültünk – kölcsönösen – hogy tanítványa lehettem. Órái máig emlékezetesek számomra, pedig alig fél évig voltam diák Karcagon. Kató nénivel nem szakadt meg a kapcsolatom, még fiskolásként is jártam hozzájuk. Még élt édesanyja Gráci néni, egy tündéri okos kedves néni, Horváth Ferenc felesége (, akirl az utca van elnevezve a gimnázium mellett).
Amikor Gráci néni meghalt, Kató néni kiment férje, Beniczky Ádám után Kanadába.

Kiutazása eltt Pesten találkoztunk, csak férje családi címerét vitte magával. (Erre úgy emlékszem engedélyt kért!)


Leveleztünk, leveleit rzöm. Egyszer küldtem ki egy magnószalagot, beszéltem szerepeimrl, és sok verset mondtam. Ennek nagyon örült, és válaszképpen egy családi csomagot kaptunk, feleségemnek, fiamnak és nekem külön ajándékkal. Egy tiszta gyapjútakaró volt az én ajándékom. Most is használom, és nagy becsben tartom, st valahányszor elveszem, mindig gondolok Kató nénire.

Nagy mveltsége, kedvessége és szigora miatt mindenki tisztelte és szerette.
Máig hallom, ahogy Móricz "Barbárok" cím novelláját felolvasta és elemezte.
Feleleteinkre vázlatot kellett írni, mint egy tudományos eladásra, megjelölni a témát, idézeteket, bevezetést, tárgyalást, befejezést, annak rendje-módja szerint! Ez a módszeresség nagyon sokat segített nekem egy-egy vers vagy szerepelemzés során.

Nagyon örülök, hogy összegyjtöd ennek a nagy tanár-egyéniségnek az emlékeit, és szívesen emlékezem, mint ahogy gondolom és remélem sokan a tanítványai közül! 

Üdvözlettel: Csíkos Sándor

Ad 5.

Kató nénire én is szívesen emlékszem – egyik legjobb tanárom volt. Nekem a humántantárgyakat nehezebb volt elsajátítanom (másoknál), míg a reáltárgyak még egyetemen is (majdnem) tanulás nélkül mentek. Ki mire született. Sokan tudják ezt igazolni. Nem unatkoztam az órákon, elcsodálkoztam a hallottakon – csak ámultam és irigykedtem azokon, akik vissza tudták adni felelet formájában (a Kató néni által elmondottakat). Én nagyon lassan fejldtem, de biztosan nem tartanék itt, ha ezek az órák kimaradtak volna tanulásom idején. Hála és köszönet érte!

Most (éppen ezért) inkább technikai részt emelek ki (emlékeimbl): Érettségire készülve a magyartételeket (szinte mind) Kató néni kidolgozva adta részünkre. Ebbl kellett készülnünk a megmérettetésre. Természetesen csak egy példány volt belle. Kató néni 5-6 írógépet (valahonnan) összekéregetet, amire néhányunk (én is) vállalkoztunk (indigósan) gépelni (napokig) sokszorosítani, hogy mindenkinek jusson egy példány a tanulási idre. Lehet, hogy a szövegre (tartalomra) nem eléggé figyeltem, de a gépírást megtanultam olyan szinten, hogy kézzel (tollal) sem írok gyorsabban azóta sem. Ennek a számítógép születésekor is már hasznát vettem. Elnyöm volt sokakkal szemben (a munkahelyemen). Nagyon köszönöm – Kató néni! Nyugdíjasként is kiélhetem magam, elfoglaltság, ami örömmel tölt el.

A reál beállítottságom révén – a szervezés és kutakodás vált az ersségemmé, így fogtam hozzá az érettségi tablók begyjtéséhez, hogy minél több kerüljön az internetre. Ez (például) elsegíti az egykori diáktársak egymáshoz való közeledését – meg tudjuk találni azokat az osztályokat, ahol Kató néni tanított – ez is segített a fenti emlékezések megírásához a felkérésben. Köszönöm azoknak, akik nevüket adták és írtak emléket Kató nénirl – várjuk a továbbiakat is. 2010. október 2-án (szombaton) fogunk Karcagon az „öregdiák találkozó”-n emlékülést tartani – számítunk mindenki megjelenésére!

Hiszen 2 héttel eltte leszünk a Kató néni születésnapjának – lám: Kató néni adatlapja

Továbbá ajánlom emlékezésként megtekinteni azt a lakóházat, amit Kató néni elhagyott Karcagról távozva – és azt a sírhelyet, ahol jelenleg nyugszik Cleveland-ben. Béke poraira.

Cséti Imre

Karcagi Nagykun Református Gimnázium 5300 Karcag, Madarasi út 1-3. E-mail: info@reformatus.eu